2011. június 13., hétfő

Illyés Gyula: Pünkösdi ének

Pünkösdi ének

Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt -
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! - mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát...

Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. -

...Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában... várja, hogy szólítsák
... erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.

Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba
rohanó szép felhők sóvár képzeletem'
hiába koccint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
- menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem -

nem feledhetem én népemet ott alant!
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,

ezt láttam jöttömben... Sokfelé jártam én s íme bizonyságot tehetek arról
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölögve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tolva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot -

és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet -

az út két oldalán ibolyák langalnak,
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.

Nem ismer ő téged, mennybéli Úristen! Vidám ünnepeden
ő sötét tolvajként tekereg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett... lent, lent nagy mélységben... föl-fölveti fejét
századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.

Ezzel számot adhatsz... Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.

Illyés Gyula

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése