Szeretem a szíveket

 Két szivecske készült a hétvégén.

Egy nagyon kedves versem:

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? – s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

1944. február 17

Ezen a téli reggelen születtem. Egy nem várt gyerek, aki véletlenül kapta az életét. Elgondolkoztam, és végiggondoltam az elmúlt 64 évet. Sok minden történt az életemben, szép és kevésbé szép, de igyekeztem és igyekszem mindig megtalálni mindenben a szépet. Ha az élet nem tanít meg küzdeni, lehet, hogy a később rám mért fájdalmakat sokkal nehezebben éltem volna túl.
Láttam összeroppanni olyan embereket magam körül, akiket tenyerén hordott az "ÉLET", a legkisebb megpróbáltatásba is belerokkantak.
Vannak körülöttem emberek, akik a sok nehézséggel megküzdenek, és még segíteni is tudnak másoknak. Megedzette Őket az élet.
1944. december 29. Édesanyám, akitől kaptam az életet, 35 évesen meghalt. Itt maradtam én, 10 hónaposan, és nővérem 12 évesen.
Nekem a pici gyereknek és a 12 éves kamaszodó lánynak akkor lett volna a legnagyobb szüksége az Édesanyára......
Jöttek a rokonok, és elszakítva a testvéremtől, mindkettőnket máshova vittek. Nem emlékszem, hogyan is emlékeznék, hiszen nagyon pici voltam.
Édesapám új családot alapított, de pár év múlva ismét csak szétszóródott a család. Ekkor már volt egy féltestvérem, egy fiú is.
Teltek az évek. 1950-ben Édesapám próbálta összehozni a családot, de a történelem ismét közbeszólt. Nevelőszülőkhöz kerültem, nővérem máshova. Akkor kezdtem az iskolát. Drága emlékű nevelőanyám, aki maga varrta új ruhában-köténykében engedett az iskolába, sírva fakadt, mikor "haza" értem, ráborult a tinta az új ruhámra. Nehéz vállalás volt, de szeretettel gondozott. Szeretettel gondolok Rá vissza még mindig, már fentről néz rám. Jaj, de hosszú évek, kamaszkori dacosságok, a kamaszok érzékenysége, saját kérésemre kerültem vissza Édesapámhoz és feleségéhez, akit élete végéig Édesanyámnak szólítottam. Mindig Édesanyámat kerestem Benne. Hogy miért nem sikerült? Biztosan én is hibás voltam benne, de élete utolsó másfél évében én gondoztam haláláig.
1963.november 24-én kötöttem házasságot életem párjával, akivel végre révbe értem, családot, otthont, és legfőképpen gyerekeket kaptam. 5 szép gyermekem született, egy lány, és négy fiú. Nagyon boldog voltam.
Aztán ismét jött a megpróbáltatás. Legkisebb kisfiam Tamás, 9 és félévesen az Örök Hazába távozott. Hogy lehetett ezt túlélni? A hit, -amit bizony ebben az esetben nehéz volt támasznak elfogadni-, nehéz volt elfogadni, hogy Isten adta, Isten elvette. Azt hiszem, érhető volt, hogy én is kérdeztem, miért éppen az én kisfiam??? Na, és a CSALÁD.
Új időszak az életemben, tovább élni. A gyerekekért, a férjemért. Sikerült? Talán. Aztán nem sokkal utána keresztfiam Édesanyja, aki sógornőm volt, meghalt, és keresztfiam az én gyermekem lett, mert a keresztelőn azt fogadtam, hogy anyja után anyja leszek. Ismét öt gyermekem volt. Sikerült????? Bízom benne, hogy igen.
Felnőttek a gyerekeim, hivatásuk, foglalkozásuk lett, családot alapítottak, ki sikerrel, ki kevésbé, de végülis révbe értek. Azt hiszem, hogy egymásra mindig számítható igazi család lettünk.
2003. július 22. Egyedül maradtam. Pár hónap híján 40 évet éltünk együtt, ennyit kaptunk az Élettől. Azóta igaz, hogy egyedül vagyok, de nem magányos. Körülvesz a gyerekeink szeretete, az unokáink szeretete, gondoskodása.
Együtt volt a Család, aki tehette hazajött. Lányom, unokám névnapja, Fiam és az én születésnapom együtt ünnepelve. Boldog voltam-vagyok.
Mert az élet szép, ha vannak a megpróbáltatások, még jobban értékelni tudjuk ezeket a napokat. Az élet szép, csak meg kell keresni benne a szépet.
Hazamentek a gyerekek, üres lett a ház, és jöttek a gondolatok.

Most 2020 van, és ennyi év után – 12 év – most is összejött a család, ahogy eddig is, minden évben. Ezt a 2008-ban írt bejegyzést egy régi blogomban írtam, ami megszűnt, és gondoltam, hogy megosztom itt is.

Mennek a percek, napok, órák, sőt az évek, pörögnek, mint homokórán a homok.

Az évek múlásával nehezebb már az élet, nehezebben megy a mozgás. Viszont felnőttek az unokák, jó volt látni. Ritkábban tudunk találkozni, de a gyerekeim mindig mellettem vannak, nem hagynak magamra.

Régi vágyak is teljesültek, dunai hajóútra is elmehettem, és még egy szép hajóútra, a Dráván.

Még volt egy vágyam, hogy a gyerekeimmel még egyszer elmehessek valamerre, úgy, mint amikor még kicsik voltak. Ezt is megkapom, májusban sétahajózunk együtt.

Ha most is visszagondolok, most is úgy érzem, hogy ha voltak szomorúságok, fájdalmak az életemben, akkor is így volt jó, így volt szép.

Őszintén írhatom most is, hogy boldog voltam-vagyok.

Ezekkel voltam mostanában elfoglalva. Mindkettő 60-as cérna. A kisebbik két gyűrűvel kevesebbre van elkezdve, féltem, hogy nem lesz elég a cérna. Elég lett volna, mindössze 1.2 dkg ment bele.

A nagyobbikat a minta szerint csináltam, abba 1,4 dkg cérna van.

Renata Niemczyk mintája.

Folti

Amikor fél évvel ezelőtt Marci cicámat el kellett engednem, mert beteg volt, úgy éreztem, hogy soha nem lesz másik. Aztán múlt az idő, azt mondtam, hogyha lesz cicám, Marci fog küldeni. És így lett, ma örökbe fogadtam egy kiscicát, Foltit. Feledtetni nem tudja Marcit, de hiszem, hogy Folti is a barátom lesz.
A megérkezés és pár pillanatkép.