Csak halkan, halkan, drága, szép Öröm,
Itt lábujjhegyen járj!
Ne csábíts hangos szó-beszédre,
S teli tüdőből csengő kacagást
Te tőlem ne kívánj!
Ne felejtsd el, hogy bujdosó vagy itt,
Sötét vértek közt csillan arany-vérted,
S országom örökös Urának én
Nagy idegen-adót
Fizetek érted.
Míg bura alatt égő gyertyaként
Libegsz, drága Öröm,
Szemérmes öccse a Szomorúságnak, -
Addig tudom:
Miattad új bajba nem ütközöm.
De ha lángod nagyot nyujtózkodik,
S üvegburáját megremegteti:
A Fájdalom, az én lelkem ura
Az aranyvértes fényes idegent
Birodalmából tüstént kiveti.
