Magános öröm

Reményik Sándor: Magános öröm Mondod: a bánatod magános, Az örömöd ó, még magánosabb, Sötétség vagy, ha éjszakába jársz, De árnyék vagy, ha reád tűz a nap. És minden árnyék külön libegés És minden árnyék néma, külön élet, A bánat őket összesöpri-mossa, A fény mutatja meg a különbséget. Mondod: a bánatod magános, De volt-e már mély, zengő örömöd? Ölelni vágytad a széles világot S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött. Vágytál röpülni, önmagadon túlra, Nem messze, csak egy rokonszellemig, - Az örvendezőt hűvös mosolyok Önnön szívébe visszakergetik. Mint kehely szélén zengő aranycsöppek: Az örömital benned muzsikál, Túláradna, de nincs merre-hova, Leperegne, de csak habozva áll. Raksz vértet, páncélt a szíved fölé, De ver a szíved vért, páncél alatt - Ujjongva szólnál: most boldog vagyok! - És összeszorítod a fogadat!